ébren átkúszva a holnapba- saját hangom szól a fülesből
kiolvashatod az életem a szememből, s egy füzetből
amit a saját kezemmel, a szívem vezette tollal
sok hangulat meg valóság- a boldogságom bottal
-ütött keskeny lábnyoma meg egypár félszeg érintés
a betűk ívében az emlékek, volt a hátamba félig kés
-és toll is, néha azt hittem, hogy felrepítő szárnyak
az élet elhúzta a függönyt, ajtóm alatt az árnyak
szivárogtak be, ma már olyan savanyú a szőlő
felold hogyha leírom, maga által avanzsált a költő
kicsit beteg, kicsit érzelmes, néha kicsit gondtalan
felhők társaként a fénnyel, néha két otthonnal hontalan
a fedlap alatt biztos fedélem, mindíg szívesen lát
egy lányon kívül vele töltöttem a legöbb éjszakát
-meg hajnalt és ráborulva hagyott számtalanszor nyomot
az arcomon a toll, ami mintha a véremmel fogott
-volna nem egyszer és bizony nemis százszor
a szavak félénken legelve, hisz elbóbiskolt a pásztor
a tölgyfa alatt ülve végtelen mezőnek szélében
eltemettem már sok reményt, had' nyugodjanak békében
esténként kereszt formálva arcomon át a mellkason
bízom Benned ki a fény felett segít majd kell elhagynom
e földet, hisz az útjait nem fürkészheti senki sem
mindenkinek egy mosolyt de többé nem bízom senkiben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.